TACSKó

Eredete

A tacskó (Dachshund, Teckel, Bassotto) kicsi, rövid lábú vadászkutya változatainak eredete a régmúlt időkbe nyúlik vissza. Egyiptomban is találtak már olyan emlékeket, melyeken megtalálható ez a rövid lábú, hosszú hátú kutya, ezért is állítják azt sokan, hogy a mai tacskó őse több ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Származása vitatott, egyesek szerint a német tacskó és a francia bassetek (jelentése: alacsony kutya) rokona valamikor ugyanaz a kutya volt. Grayce Greenberg, a fajta történetének jeles amerikai kutatója úgy véli, hogy a szálkásszőrű tacskók a drótszőrű bassetektől származnak.

Közkedvelt elnevezése a dakszli, amely az eredeti német névből, a Dachshundból ered, amely borzkutyát jelent. Azaz olyan kutyát, amely kotorékmunka során a róka és borz nyomában (zsákmányát a föld alá is követi) bemegy a föld alá. Hiszen a fajta méret jellegzetessége (rövid végtagjaik miatt) a kicsi föld alatti járatokban, odúkban jól kiaknázható.

A tacskó mai formája a céltudatos fajtatenyésztés kezdeti időszakában és az egyletek alapításának idején XIX. század vége óta lehet beszélni, amikor elkezdődött a standardot felépítő fajtatenyésztés, majd érvénybe lépett a fajta standardje, amely minden egyes példány számára azonos megjelenést ír elő.

Közben Angliában létrejött a törzskönyvezés rendszere, amely máig a tenyésztés megtervezésének alapját és egyben a származás igazolását jelenti. Amikor a fajta megjelent Angliában (1839), a nevében előforduló hund szót houndnak, azaz "kopónak" fordították, aminek köszönhetően a fajta a kopók csoportjába került. 100 éve vitatják, hogy helyes-e ez a csoportosítás.

Kutyakiállításon már 1866-ban szerepeltek tacskók a "külföldi vadászkutyák" osztályában. Az Angol Kennel Klub az 1873-as kristálypalotabeli kiállításon ismerte el a fajtát, a németeket is megelőzve 1881-ben megalakult az első fajtaklub: az English Dachshund Club. Az Egyesült Államokban és Kanadában az 1870-es években kezdett elterjedni a tacskó.

A "Deutscher Teckelklub", a Német Tacskóklub 1888-ban, Berlinben megvalósult, határozottan innen számítható a fajta tenyésztésének ideje.
A II. világháború után természetesen más tacskótenyésztő egyesületek is alakultak. Az említett Német Tacskóklub segítette a tenyésztést, kiállításokról gondoskodott és nem utolsósorban vizsgákról. 1889 óta törzskönyvet is vezet.
Az első vérebvizsgát 1893-ban tehették le a tacskók.

 

Külleme és jelleme

A tacskó alapvetően vadászkutya, mindamellett nagyon jól alkalmazkodik a városi tartáshoz is. Kotorékeb, szeret vadászni.

A vadászatban az önállóság a legnagyobb erénye, ezért az életben is nagyon önálló és akaratos. Tartása következetességet igényel. Rövid lábai ellenére izmos, szívós és mozgékony.

FCI-Standard N° 148

Tömege: 9 kg (standard). 

Alomszám kb.: 6-8 kiskutya/alom.

Várható élettartama: 14-17 év.

Mellkasa domború, hosszú hasa felhúzott. Mancsai szélesek, ívben hajlók, ujjai szorosan záródnak, karmai sötétek. Farka nem túl hosszú, a vége elvékonyodik. Feje megnyúlt, elvékonyodó. Orrtükrének színe a szőrzettől függően barnától feketéig változik. Állkapcsa erős, fogai ollós harapásúak. Szőrzete sima, rövid, testhez simuló.

Minden tacskó egyéniség. Továbbá, rendkívül hűségesek, gyengédek és szolgálatkészek, ugyanakkor okosak és tanulékonyak is. A szobatisztaságra nagyon vigyáznak, lakásban amúgy is tisztelettudóak. A házat hűségesen és megbízhatóan őrzik.

Három méret és három szőrváltozat elfogadott az FCI-fajta standard alapján: A méretek: standard, törpe, kaninchen. A három méretet a mellbőség alapján különböztetik meg. Szőrváltozatok: rövidszőrű, hosszúszőrű, szálkásszőrű. Az angolszász országokban a fajtastandard csak két méretet ismer el, a standard és a törpe méretet. A szőrváltozatok megegyeznek az FCI-standarddal.

Szálkás Tacskó:

Kialakításában a hosszúszőrű, rövid lábú terrierek és a Dandy Dinmont-terrier vettek részt. Szőrzete durva, aránylag hosszú, fülén rövidebb. A tacskók közül is talán a legkedveltebb változat a szálkásszőrű. A mai napig a legsokoldalúbban hasznosított kotorékebek, ragyogó tulajdonságaik miatt lettek közkedveltek. Vadászatra kiválóan alkalmas. Kevésbé érzékeny, az időjárás viszontagságait is jobban tűri. Tacskó egyedüli terepnehézsége a nagy hó. A 20 cm-nél magasabb hóban a tacskókat ne használjuk vadászathoz. Nagy hóban könnyen elfáradnak, mert nehezebb tudnak mozogni, továbbá általában ilyenkor szoktak bekövetkezni azok a kutyás tragédiák, hogy a vaddisznó megöli kutyánkat.

 

 

Elsősorban kotorék kutyának lett kitenyésztve, hogy a föld alatt tartózkodó zsákmányt (rókát, borzot) a vadász elé hajtsa (ugrassza), hogy azokat puskával terítékre lehessen hozni. A szálkásszőrű tacskó sokoldalúságát mutatja, hogy a földalatti munkán kívül kiválóan alkalmas a föld feletti és a vízi munkára is. Föld felett a legfontosabb feladata a vaddisznóhajtásokon a disznók felkutatása és a vadászok elé hajtása. 

Hatalmas szerepet kap a vadászok körében azon tulajdonsága miatt, hogy a sebzett vadat a megfelelően bevezetett tacskó biztosan kutatja fel és segít terítékre hozni. A felvett csapát jól tartja, vércsapán utánkeres, mint bármely bajor, vagy hannoveri véreb. A jó tacskó több óra elteltével is felveszi a csapát. A tacskó többnyire a dermedt vadat megtalálva csahol anélkül, hogy arra külön tanítani kellene. A tacskó állóra csaholási készsége is kiváló.

Ezen kívül alkalmazható kajtatásra, bokrászásra, nyúlhajtásra is. Bár nem az a kifejezett vízivadász, de használható lőtt víziszárnyas apportírozására is.

Forrás:

-          Magyar Tacskótenyésztők Egyesülete

-          Wolfgang Ransleben: A Tacskó

-          Dr. Bruce Fogle: A Tacskó

-          Ingrid Schwartz: Dachshund

-          Stanley Dangerfield és Elsworth Howell: Nemzetközi Kutya Enciklopédia

-          A vadásztacskó c. könyv